A pszichoterápia poétikája – miért nem elég a diagnózis a gyógyuláshoz?

A pszichoterápiát gyakran a diagnózisok, módszerek és szakmai protokollok világaként képzeljük el, miközben ritkábban gondolunk arra, milyen meghatározó szerepet játszik benne a nyelv. A belső szenvedés sokszor nehezen megfogalmazható, a hétköznapi szavak szűknek bizonyulnak, ilyenkor pedig képekhez és metaforákhoz nyúlunk. Ezek nemcsak leírják a tapasztalatot, hanem alakítják is azt, és alapvetően befolyásolják a terápiás folyamat irányát.

A terápiás helyzetben a pszichoterapeutáktól gyakran várunk pontos válaszokat, világos diagnózisokat és egyértelmű megoldásokat. Csakhogy a lelki szenvedés – legyen szó szorongásról, depresszióról, gyászról vagy traumáról – sokszor ellenáll az egyértelmű megfogalmazásnak. Az élmény túl sűrű, túl fájdalmas vagy túl összetett ahhoz, hogy egyszerű szavakba lehessen önteni. Ilyenkor a nyelv határaihoz érünk, és a beszélgetés peremén ott marad valami kimondatlanul. A pszichoterápia egyik alapvető tapasztalata éppen ez: amikor elfogynak a szavak, képekhez fordulunk.

Ezt olvastad már?

Eltűnni a túlélésért – Karen Palmer menekülése a bántalmazó kapcsolatából

Így segít a kertészkedés abban, hogy tovább éljünk

A metafora nem dísz, hanem eszköz

A terápiás térben a metaforák nem pusztán illusztrálnak, hanem aktívan formálják a megértést. Segítenek alakot adni a belső élményeknek, kipróbálhatóvá tenni azt, ami addig megfoghatatlannak tűnt. Egy jól megválasztott kép mozgásteret nyithat, míg egy túl merev metafora könnyen beszűkítheti a gondolkodást.

Ha valaki például tolakodó gondolatait úgy írja le, mintha „elromlott volna az agya”, ez a kép szinte törvényszerűen az elkerülés és az elnyomás irányába tereli a figyelmet. Amikor azonban a terapeuta segít egy másik metaforát találni – mondjuk egy akadozó filmtekercset –, már megjelenik a lehetőség a megállításra, az újravágásra, a finom beavatkozásra. A kép megváltozásával a cselekvési lehetőségek is átrendeződnek.

Gyász, veszteség és a képek ereje

Hasonló dinamika figyelhető meg a gyász feldolgozásában is. Az „űr a szívben” metaforája azt sugallja, mintha a gyógyulás célja az lenne, hogy a hiányt valahogyan „kitöltsük”, és újra teljesnek érezzük magunkat. Egy „üres szék az asztalnál” vagy „egy sötét szoba a házban” viszont inkább az együttélés lehetőségét hordozza: azt, hogy a veszteség része marad az életnek, miközben új kapcsolódási formák alakulnak ki.

A gyászt leíró „nehéz kő” képe pedig megengedi, hogy észrevegyük az idő múlását. A kő talán nem tűnik el, de az élei elkophatnak, és egyre ritkábban nyúlunk utána – még ha néha ösztönösen vissza is térünk hozzá.

A nyelv formálja a valóságunkat

A kulturális pszichiátria egyik meghatározó gondolkodója, Laurence Kirmayer szerint a nyelv az emberi elme legjellegzetesebb eszköze: általa teremtjük meg a saját világunkat, adunk értelmet a szenvedésnek, és találunk utakat a gyógyuláshoz. A metaforák nem csupán leírják az élményeinket, hanem megszervezik az érzékelést, az érzelmeket és a cselekvést is.

A mindennapi beszéd tele van észrevétlen képekkel: „lesöprik az érveimet”, „megtámadták az álláspontomat”, „felépítem a gondolatmenetet”. Ezek a metaforák akkor is irányítják a gondolkodásunkat, amikor már nem tudatosulnak. A pszichoterápiában ez különösen fontos, hiszen sokszor nem a valóságot írjuk le, hanem a valóságról alkotott metaforáinkat.

Amikor a történetek beszűkítenek – vagy felszabadítanak

Rachel Aviv Strangers to Ourselves című könyve érzékenyen mutatja meg, hogyan formálják az emberek életét a mentális egészségről szóló narratívák. A diagnózisok és elméletek egyszerre adhatnak kapaszkodót és korlátozhatják az önértelmezést. A páciens nyelve átalakul a terápiában, miközben a terapeuta is kölcsönöz bizonyosságot a szakmai fogalmakból, könnyen megfeledkezve arról, hogy ezek csak ideiglenes térképek.

A terápiás nyelv kritikus vizsgálata ezért nem akadémikus luxus, hanem az empátia egyik feltétele. Segít felismerni, mikor támogat egy metafora, és mikor válik szűk keretté.

Mit jelentene komolyan venni a pszichoterápia poétikáját?

Ha a pszichológusképzésben nagyobb hangsúlyt kapna az emberi tapasztalat nyelvi természete, a mérés és diagnosztika mellett hangsúlyosabb szerepet kapna a jelentésalkotás, az értelmezés és a hallgatás művészete. Az etika nem pusztán szabályrendszer lenne, hanem érzékenység a másik világára, a kulturális különbségekre és az egyéni történetekre.

A szupervízió ebben a szemléletben fordítási gyakorlattá válik. Amikor egy hallgató „ellenálló” kliensről beszél, érdemes megvizsgálni a mögöttes képet: súrlódásról van szó, amely türelmet igényel? Elektromos ellenállásról, amely földelést kíván? Vagy tiltakozásról, amely párbeszédre hív? Minden metafora más terapeuta-pozíciót és másfajta kapcsolódást sugall.

Virginia Woolf szerint a fájdalom peremén a nyelv elnémul. A pszichoterápiában ezt a csendet felfoghatjuk termékeny szünetként is, olyan pillanatként, amelyből új képek és új jelentések születhetnek. Ebben az értelemben a terapeuták nemcsak hallgatók, hanem a metaforák kísérői is: segítenek megtalálni azokat a szavakat, amelyekben a gyógyulás egyáltalán elképzelhetővé válik.

Forrás: Psychology Today 

Borítókép: Drazen Zigic, Freepik