Angela Merkel memoárjának 5 legérdekesebb állítása

Németországban különösen nagy érdeklődés előzte meg Angela Merkel egykori kancellár Szabadság című memoárjának debütálását. Cikkünkben a visszafogottságáról és előkelően tartózkodó jelleméről ismert politikus könyvének legizgalmasabb állításai közül válogattunk.

Freiheit, azaz Szabadság címmel jelent meg kedden Angela Merkel egykori német kancellár önéletrajzi kötete, mely több mint harminc országban – köztük hazánkban – debütált egyszerre. Merkel, aki 2005 és 2021 között állt Németország élén, a mai napig megosztó figurának számít nem csupán a magyar és az európai közbeszédben, de még a tekintélyes politikai elemzők körében is: sokan méltatják mélyen humanista és pacifista világnézete miatt, mások viszont amiatt kárhoztatják, hogy az úgynevezett Wilkommenskultur jegyében szélesre tárta országa kapuit az Európa határain kívülről érkező bevándorlók súlyos milliói előtt, ezzel pedig nem csupán a kontinens egyik legsúlyosabb biztonságpolitikai és menekültügyi krízisét idézte elő, illetve mélyítette el, de a szélsőjobboldali Alternative für Deutschland (AfD) látványos megerősödése is erre a mozzanatra vezethető vissza.

Merkel több meghökkentő állítást is tesz az önéletrajzában. Ezek egyike, hogy máig nem tekint hibaként arra, hogy kilenc évvel ezelőtt egymilliónál is több – többségében szíriai származású – menekültet engedett be az országába.

A korábbi német kancellár másfél évtizedig a világpolitika egyik legfontosabb és legjellegzetesebb alakjának számított. Hivatali ideje alatt megannyi emlékezetes fénykép készült róla, de talán egyik felvétel sem vált olyan kultikussá, mint az, ami egy 2016-os G7-csúcson, a bajorországi Alpokban örökíti meg a politikust. Merkel a fotón Barack Obama amerikai elnök társaságában látható, amint élénk mimikával és szélesre tárt karokkal, szenvedélyesen magyaráz valamit tengerentúli kollégájának. A gesztust akkor – nem sokkal Donald Trump első, sokkoló hatású választási győzelme után – sokan úgy értelmezték, hogy Merkel gyakorlatilag búcsút int Obamának, aki hamarosan átadja a stafétabotot hazája következő államfőjének, ám ezzel mégis a német kancellár marad a szabad világ egyetlen igazi vezetője. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna a „szemfüles” elemzők. A Szabadság egyik fejezetében a 70 esztendős ex-kancellár elárulja, hogy valójában egy hatalmas méretű fonott székről mesélt Obamának, melybe egy korábbi G7-csúcs alkalmával ültették.

Merkel természetesen Donald Trumppal kapcsolatos véleményét sem rejtette véka alá az önéletrajzában. Azt írta, akkor követett el végzetes hibát, amikor teljesen normális, hétköznapi politikusként próbálta kezelni az amerikai elnököt. Hozzátette: hamar szemet szúrt neki, hogy Trump milyen erősen rokonszenvez Vlagyimir Putyin orosz államfővel és az általa képviselt politikával. „Az volt a távoli benyomásom, hogy Trumpot egyszerűen rabul ejtették az autokratikus vonásokkal rendelkező, diktátori karakterű politikusok” – fogalmazott. Hozzátette: mind Trumpot, mind Putyint gyermeteg jellemnek tartotta, sőt még azt is felrótta nekik, hogy szándékosan zavarba akarták hozni a sajtó nyilvánossága előtt. Trump egy találkozójuk alkalmával nem rázott vele kezet, Putyin pedig Konni nevű labradorjával akarta megfélemlíteni. Merkel azt is elmondta, hogy a sajátságos körülmények dacára mindig igyekezett megtalálni a közös hangot az amerikai és az orosz elnökkel. Még Ferenc pápa tanácsát is kikérte, aki a következő bon-mot-val válaszolt neki: „Hajolj, hajolj, és hajolj még lejjebb, de vigyázz, meg ne törj!” Merkel diplomatikus visszafogottságát és udvariasságát akár célravezetőnek is nevezhetnénk, de ez sem gátolta meg Trumpot, hogy kiléptesse Amerikát a párizsi klímaegyezményből, és egy évvel Merkel távozása után Putyin is háborút indított Ukrajna ellen – írja a The Guardian.

Mintegy 600 oldalas memoárjában a korábbi német kancellár meggyőződéses feministának vallja magát. A kelet-német származású Merkel 1991 és 1994 között a Helmut Kohl vezette szövetségi kormány ifjúsági és nőügyi minisztereként tevékenykedett, ám ennek dacára sosem azonosult nyilvánosan a feminizmus társadalomkritikai eszmerendszerével és az ahhoz kapcsolódó emberi jogi mozgalmakkal. Sőt, 2017-ben, amikor egy rendezvényen arról kellett volna vallania, hogy feministának tartja-e magát, a politikus ravasz módon megkerülte a kérdést, mely így „visszapattant” a közönségre. Önéletrajzi könyvében Merkel már kategorikusabban fogalmaz. „Igen, feminista vagyok, a magam módján” – írja, miközben olyan nőnemű munkatársai és kollégái előtt is mély főhajtással adózik, mint egykori tanácsadói, Beate Baumann és Eva Christiansen, Heidi Tagliavini svéd diplomata vagy Dalia Grybauskaitė, Litvánia korábbi elnöke.

Merkel saját bevallása szerint a mai napig nem tudja, hogy a családjával együtt hogyan és miért kötött ki annak idején Kelet-Németországban. A família 1954-ben, Merkel hat hónapos korában telepedett le az NDK-ban, egy Quitzow nevű községben. Mindez egy esztendővel az 1953-as keletnémet felkelés után történt, mely lényegében a kommunista rendszer elleni első népfelkelés volt a vasfüggöny mögött. Ezek után joggal merül fel kérdésként – mind a kortársak, mind az utókor részéről -, hogy vajon milyen politikai elveket is vallottak a korábbi kancellár szülei. Merkel memoárjában arról ír, hogy édesapja, Horst – akit sokan „Red Kasnernek” hívtak – már korán a latin-amerikai gyökerű felszabadítási teológia hatása alá került, mely Jézus Krisztus örökérvényű tanítását az adott kor gazdasági, politikai és társadalmi igazságtalanságaiból való felszabadulás szempontjai szerint értelmezi. Horst ugyan ellenezte az egyházi adót, de ezzel még nem kedveltette meg magát a hagyományosan ateista kelet-német hatóságokkal. Angela Merkel a könyvben úgy fogalmazott: még mindig nem érti pontosan, hogy édesapja, aki 2011-ben hunyt el, miért költöztette át a családot a vasfüggöny keleti oldalára.

A korábbi német kancellár önéletrajzi kötetében megnyerő őszinteséggel ír fiatalkoráról, első politikusi szárnypróbálgatásairól, miközben természetesen a 2005 és 2021 közötti másfél évtized kulcsmozzanataira is kitér: véleményezi a Brexitet és a görög adósságválságot is, de az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos álláspontját is az olvasók elé tárja. Átfogó igényű, olvasmányos és informatív memoárjából egy nagy formátumú politikus rajza bontakozik ki, aki nélkül lehetetlen volna elmesélni az elmúlt két évtized európai politikájának történetét.