Csak magukra nincs idejük: nők a prés alatt

Munkahelyi feladatok, háztartási teendők, gyerek- és idősgondozás – mindössze néhány a szendvicsgenerációra szakadt kötelezettségek közül. A jellemzően nőket érintő probléma rendszerszintű, hamar vezet kiégéshez.

A telefon túloldalán anyósom – időpontot egyeztetünk, mikor jönne meglátogatni az unokáját. Az egyeztetés az ő időbeosztása miatt nehezebb: utazik vidékre, hogy idős édesanyját orvoshoz vigye, közben fiatalabbik lánya kollégiumi költöztetését segíti. Mindeközben időt szakítana még imádott unokájára is. Nincs még hatvan, a nyugdíj messze még. És ő csak egy a számtalan, körülöttem élő negyvenes-hatvanas nő közül, akik egyszerre gondoskodnak kiskorú gyerekeikről, unokáikról, miközben idős, beteg szüleiket is ápolják. Szabadidejükben pedig próbálnak egyéb feladataik végére érni. A szendvicsgenerációnak nevezett nők, férfiak nem csak saját terheiket, de a fiatalabb, idősebb családtagjaikét is cipelik. Jellemzően a nőket érinti ez a nehézség, hiszen ők a “család lelke”, a gondoskodók, akik akár saját igényeiket is háttérbe szorítva segítenek közeli és nem ritkán távolabbi családtagjaikon.

Összeért generációk, összeért problémák

Ők azok, akik már évtizedek óta aktívak a munkaerőpiacon, miközben gyerekeiket is nevelték, nevelik, mégsem élvezhetik a megérdemelt pihenést, hiszen az idő múlásával egyre több feladat zúdul rájuk.

A szendvicsgenerációról először a múlt évszázad végén kezdtek el beszélni szociológusok. Száz-százötven évvel ezelőtt a generációk gyorsabb ütemben követték egymást, fiatalabb korban váltak szülővé, repültek ki a családi fészekből és az átlagéletkor is alacsonyabb volt. Ma a gyerekekről való gondoskodás nem ér véget az iskolai évekkel, egyre több fiatal felnőtt marad otthon (a mamahotelben élőknek csúfolt generáció sok esetben nem lustaságból tesz így – elég ránézni az ingatlan- és albérletárakra, hogy lássuk, ha nincs aktív anyagi támogatás, nehéz önerőből elindulni), ráadásul az idős szülők bár tovább élnek, az egészségügyi állapotuk gyakran nem teszi lehetővé, hogy magukról gondoskodjanak. Mindamellett, hogy az idősgondozás súlyos (anyagi és lelki) terhet ró a családokra, a szociális ellátórendszer hiányosságai miatt ezt az európai országokban élők döntő többsége még mindig családon belül oldja meg – noha a többgenerációs együttélés már igen ritka. Vagyis: az állandó vagy rendszeres gondozásra szorulót vagy magához veszi a középső generáció, vagy vállalja az állandó ingázást, vagy súlyos pénzeket fizet egy erre specializálódott intézménynek. Nem kell hosszan magyarázni, miért olyan megterhelő, bármely megoldást is választják (amennyiben van választási lehetőségük) a szendvicsgeneráció tagjai.

Nők a prés alatt

A szendvicsgenerációra nehezedő nyomást leginkább a nők érzik, hiszen ők végzik a láthatatlan munka oroszlánrészét. A KSH utoljára 14 éve készített átfogó felmérést arról, mennyi munkaórát töltenek a nők ezekkel a feladatokkal – háztartás vezetése, családtagok ügyeinek intézése, gyerekekről, idősekről, fogyatékos családtagokról való gondoskodás és így tovább. Akkor az derült ki, hogy napi 249 percet töltenek efféle feladatokkal a nők, míg a férfiak csak 115-öt. Nem nehéz kiszámolni, ha ezért fizetést kapna valaki, mennyivel egészülne ki a havi bére – mert persze ezt a nők jellemzően az állásuk mellett teszik.

Ez a hatalmas nyomás, az állandó készenlétben való létezés, a véget nem érő feladatok listája pedig az öngondoskodásból veszi el az időt. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy lássuk, milyen hatalmas lelki és mentális terhet ró ez a szendvicsgeneráció nő tagjaira, milyen közel kerülhetnek a kiégéshez rövid idő alatt.

A dolgot nehezíti, hogy sokan nehezen kérnek segítséget, hiszen kislányként is hasonló példát láttak: a nők feladata a gondoskodás, tegyék hát a dolgukat szó nélkül, hiszen az előző és az azt megelőző generáció sem panaszkodott. A probléma tehát sokrétű és rendszerszintű, az egyén önmagában nem tudja megoldani, ám a kisebb-nagyobb közösségek, közelebbi és távolabbi családtagok, barátok segíthetnek.

Így segíthetünk

Érintettként merjünk beszélni a nehézségekről, osszuk meg nem csak barátainkkal, de akár munkatársainkkal is, min megyünk keresztül. Minél többen beszélünk róla, annál könnyebben oldódnak fel a hasonló helyzetben élők. Formáljuk a munkahelyi közösséget, normalizáljuk a munka-magánélet egyensúly fenntartását! Ne legyen elvárt a munkaórák utáni állandó készenlét, az irodai időn kívül küldött e-mailek megválaszolása. Állítsunk fel rugalmas időbeosztású feladatköröket. Azok a munkáltatók, amelyek meg akarják tartani a legjobb vezetőket, beosztottakat – különösen a nőket – újra kell formálják ezeket a szerepeket a jóllét és fenntarthatóság beépítésével. Ne legyen tabutéma, kérjünk segítséget – és fogadjuk is el azt!

Barátként, családtagként vállaljunk át feladatokat, akár csak egy-két órára, de tehermentesítsük a nőket. Vállaljuk át időnként a gyerekek felügyeletét, segítsünk be a főzéssel, háztartási munkával. Ha időnk nincs, anyagi támogatással könnyítsük meg a dolgukat – akár ebédrendeléssel, takarító szervezésével. És persze legyünk jelen: támogassuk érzelmileg, értő hallgatással, empátiával a legnehezebb időszakokban is.