7 dolog, amit tudnod kell a nőket védő Isztambuli Egyezményről

Az Európa Tanács egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról, közismert nevén az Isztambuli Egyezmény az Európa Tanács által megalkotott átfogó nemzetközi egyezmény a nők elleni erőszakkal és családon belüli erőszakkal szemben.

Az Isztambuli Egyezményt az Európa Tanács hívta életre, 2011 tavaszán fogadták el és 2014. augusztus 1-jén lépett hatályba, az egyezmény törvénybe iktatása, azaz a ratifikáció azonban sok helyen várat még magára. Bár az egyezmény úttörő jelentőségű a maga nemében, és elviekben az EU országai elfogadták, a gyakorlatban még nagyon messze van, hogy megvalósuljanak a benne kitűzött célok.

Hiába írunk 2024-et, hiába van szavazati joga a nőknek, hiába lehet bankszámlájuk és dolgoznak ugyanannyit, mint a férfiak, a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak mértéke nem csökken.

Az Európa Tanács már a ’90-es évek óta dolgozott azon, hogy tegyen ez ellen valamit, így született meg 2011-ben az Isztambuli Egyezmény, egy kötelező érvényű jogi dokumentum, amelynek célja, hogy jogi keretet hozzon létre a nők mindenfajta erőszaktól való védelmére.

Az Isztambuli Egyezmény három kiemelt területtel foglalkozik:

• a nők elleni erőszak különféle formáit bűncselekménnyé nyilvánító jogi intézkedések;
• az áldozatok védelmét és támogatását szolgáló szolgálatok;
• nemi alapú erőszak a migráció és a menekültügy terén.

Ugyan az Európai Unió aláírta és ratifikálta az Egyezményt, vannak olyan tagállamok, amelyek kivonták magukat ez alól – ezek közé tartozik Magyarország is -, rájuk kizárólag az uniós vívmányok kötelezőek, amelyek végrehajtják az egyezményt. Azonban ahogy az az EUR-LEX oldalán olvasható, az egyezmény által a nők számára biztosított teljes védelem biztosítása érdekében minden tagállamnak ratifikálnia kell az egyezményt az Európai Unióval együtt.

Most pedig nézzük, hogy miért lenne olyan fontos, hogy érvényre jusson az egyezmény az EU, és végső soron a világ összes országában.

A “négy P”, amire az Isztambuli Egyezmény épül

Amikor a fenntartható fejlődésről beszélünk, gyakran a „három P”-ről – people, planet, prosperity, azaz emberek, bolygó, jólét – beszélünk. Az Isztambuli Egyezmény viszont négy P-re épül, amik segítenek könnyebben érthetővé tenni az egyezmény megszületésének vezérlő elveit.

• Az első P a prevention, azaz megelőzés, és a kérdés kulturális oldalát fedi le: a nemi alapú erőszakhoz vezető kulturális okok felszámolása. Ez magában foglalja azoknak a hozzáállásoknak, nemi szerepeknek és sztereotípiáknak a megváltoztatását, amelyek a nők elleni erőszakot elfogadhatóvá teszik; a közvélemény figyelmének felhívását az erőszak különböző formáira és azok traumatikus hatásaira; a nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatos oktatási anyagok beépítését az oktatás minden szintjén; a nem kormányzati szervezetekkel, a tömegtájékoztatási eszközökkel és a magánszektorral való együttműködést a szélesebb nyilvánosság felvilágosítása érdekében.
• A második pillér a protection, vagyis védelem, amely a kérdés szociális aspektusait foglalja magában: annak biztosítása, hogy a végrehajtott intézkedések különös hangsúlyt fektessenek az áldozatok szükségleteire és biztonságára; speciális védelmi szolgálatok létrehozása az áldozatok és gyermekeik orvosi és pszichológiai támogatására és jogi tanácsadásra; megfelelő számú menedékház és menedékhely, valamint ingyenes, 24 órás telefonos segélyvonalak létrehozása.
• A harmadik P a prosecution, amit magyarul büntetőeljárásra lehet fordítani, és az erőszak büntetőjogi következményeit foglalja magában: annak biztosítását, hogy az erőszakot megfelelően megbüntetik; annak biztosítása, hogy a kultúra, a szokások és hagyományok, a vallás vagy az úgynevezett „becsület” ne igazolhasson semmilyen erőszakos cselekményt; annak biztosítása, hogy az áldozatok a nyomozás és a bírósági eljárás során különleges védelmi intézkedésekben részesülnek; annak biztosítása, hogy a bűnüldöző szervek azonnal reagálnak a segítségkérésekre.
• Végül az utolsó pillér a coordinated policies, tehát összehangolt politikák, amely az intézmények hatáskörét és felelősségét foglalja magában: annak biztosítása, hogy a fentiekben vázolt intézkedések egy olyan összehangolt és globális döntéscsomagba illeszkedjenek, amely teljes mértékben átfogó választ kínál a nők elleni- és a családon belüli erőszakra.

Ez az eszköz lehetővé teszi a nők ellen erőszak pontos nyomon követését.

Valójában az Isztambuli Egyezmény elfogadása előtt a világon egyetlen ország sem végezte el a nők ellen elkövetett emberölések éves felmérését. Az ENSZ Kábítószer- és Bűnügyi Hivatala csak 2017-ben kezdte el ezt a fajta számlálást, pontosan az egyezményben szereplő meghatározásból kiindulva: „Egy nő intim partner általi megölése és egy nő halála egy olyan gyakorlat következtében, amely ártalmas a nőkre nézve. Intim partner alatt a korábbi vagy jelenlegi házastárs vagy élettárs értendő, függetlenül attól, hogy az elkövető az áldozattal közös lakóhelyen él vagy élt.” A nőgyilkosság pontos meghatározása nélkül nem lehetett volna pontosan feltérképezni az erőszakos esetek valós mértékét.

Új bűncselekménytípusokat vezetett be, amelyek korábban nem voltak büntethetőek.

Az Isztambuli Egyezmény részletes listát tartalmaz a nemi alapú bűncselekményekről, és az aláíróknak kötelezettséget kell vállalniuk, hogy küzdenek ezek ellen: pszichológiai erőszak, zaklatás és kapcsolódó cselekmények, fizikai erőszak, szexuális erőszak, kényszerházasság, női nemi szervek megcsonkítása, kényszerített abortusz és kényszerített sterilizáció, szexuális zaklatás. Ezek közül néhány – mint például a csonkítás, a kényszerházasság, a zaklatás, a kényszerített abortusz és a kényszerített sterilizáció – teljesen új bűncselekménytípus volt, amely sok ország jogrendszerében nem szerepelt még előtte.

Ezért a feleknek olyan új és fontos bűncselekménytípusokat kell bevezetniük, amelyek korábban nem szerepeltek a jogrendszerükben. Olaszország például az egyezmény ratifikálását követően 2019-ben elfogadta az úgynevezett vörös kódot (Codice Rosso), amely éppen azért bünteti a bosszúpornót, mert az pszichológiai erőszaknak minősül.

Miért hívják továbbra is Isztambuli Egyezménynek, ha Törökország kilépett belőle?

2011-ben Törökország volt az egyezmény leghatározottabb támogatója, ami oda vezetett, hogy a szerződést Isztambulban írták alá, amely földrajzi és emberi jogi szempontból is hídnak számít Európa és Ázsia között. Törökország volt az első ország, amely 2012. március 12-én ratifikálta a szerződést. Kilenc évvel később, 2021 márciusában, a polgári szabadságjogok fokozatos, de folyamatos korlátozását követően Recep Tayyip Erdoğan török elnök aláírta a Törökország kilépését kihirdető rendeletet, arra hivatkozva, hogy a szerződés „veszélyezteti a családi értékeket”.

Több uniós tagállam továbbra sem ratifikálta.

Bár Törökország az első ország, amely kilépett a megállapodásból, még az Európai Unión belül is voltak zúgolódások egyes tagállamok részéről. A Cseh Köztársaság, Szlovákia, Bulgária, valamint Magyarország és Litvánia aláírta a szerződést, de még nem ratifikálta.

Ez nem csak egy formális dokumentum, hanem egy kötelező érvényű szerződés.

Mint arról már szó esett, az egyezmény arra kötelezi a ratifikáló országokat, hogy harmonizálják jogszabályaikat, hogy azok – ahol hiányosak – tartalmazzák a nemi alapú bűncselekményeknek az egyezményben meghatározott valamennyi típusát. Ezen túlmenően a szerződés létrehoz egy ellenőrzési mechanizmust a rendelkezések hatékony végrehajtásának ellenőrzésére, amely a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak elleni fellépésekkel foglalkozó független szakértői csoportból és a részes felek bizottságából, az országok hivatalos képviselőit tömörítő politikai testületből áll.

Az Isztambuli Egyezmény Nem csak a nők elleni erőszakot ítéli el.

Az egyezménynek vannak olyan részei, amelyek kimondottan a nőkre vonatkoznak, így például az erőszak olyan formái, mint a kényszerített abortuszok és a női nemi szervek megcsonkítása, valamint amelyek a hatalmi és fizikai erőviszonyok egyenlőtlensége és a nőket érő társadalmi megkülönböztetés miatt aránytalanul nagy mértékben érintik a nőket. Ezzel együtt azonban a férfiak is elszenvedik az egyezményben szereplő erőszak bizonyos formáit, mint például a családon belüli erőszak és a kényszerházasság, bár ritkábban és gyakran kevésbé súlyos formában. Az egyezmény arra ösztönzi a feleket, hogy a családon belüli erőszak valamennyi áldozatára, így a férfiakra, a gyermekekre és az idősekre vonatkozóan is hajtsák végre rendelkezéseit.

Olvass tovább: Családon belüli erőszak: egyenes út a mentális betegségekhez