Oversharing veszélyei – Hogyan húzz határt túláradó gondolataidnak?

A közösségi média online világában természetesnek vesszük, hogy időnként olyan részleteket is megosztunk magunkról, amelyek korábban csak a legszűkebb baráti körre tartoztak. Könnyen elfelejtjük, hogy melyik tér az, ami biztonságos és ahol az őszinte megosztásoknak helye van, és melyik az a helyzet, mikor a kérdező, nem feltétlenül jó szándékból érdeklődik. 

Biztos számodra is ismerős a pillanat, mikor a munkahelyedről hazafelé tartva elönt egy kellemetlen, szorító érzés és hirtelen megállsz, végigpörgeted magadban, hogy mi mindent is osztottál meg a környezeteddel. Majd rájössz, hogy több információ csúszott ki a szádon, mint amennyi még komfortos lett volna mindkét fél számára. Így lett egy félmondatból részletgazdag történet, a történetből pedig egy mély megélést tartalmazó vallomás – ami garantáltan nyomot hagy a hallgatóságban.

Ezt olvastad már?

A pszichoterápia poétikája – miért nem elég a diagnózis a gyógyuláshoz?

Eltűnni a túlélésért – Karen Palmer menekülése a bántalmazó kapcsolatából

Mi áll az oversharing mögött?

A túlzott megosztás jellemzően érzelmileg túlfűtött állapotban történik meg, azaz amikor idegesek, kimerültek, vagy épp feldobott hangulatban vagyunk. Ekkor kevésbé működik a belső fék és a racionális mérlegelés. Beszélünk és megosztunk, mert belső megkönnyebbülést hoz, csakhogy a megkönnyebbülés érzése gyakran rövid életű, és a negatív vagy éppenséggel pozitív feszültség kiürülése után hirtelen megjelenik a szégyen, a megbánás és a totális visszahúzódás. Különösen érzékenyek lehetnek a túlzott feltárulkozásra azok, akik korábban nem tapasztalhatták meg stabilan a saját határaikat. Amennyiben valaki azt tanulta meg gyermekkorában, hogy csak akkor kap figyelmet, ha mindent elmond, felnőttként is könnyebben átlépi a saját és a mások komfortzónáját.

Az oversharing hátterében ritkán áll puszta figyeleméhség, sokkal inkább a kapcsolódás iránti vágy. Szeretnénk, ha valaki figyelne ránk, megértene, visszaigazolná a nézőpontunkat. Miért? Mert ez egy alapvető emberi szükséglet. Ám ahhoz, hogy a megnyílás valóban biztonságos legyen, fontos ismernünk azt, aki velünk szemben ül, és a közeget is, amelyben megszólalunk. Egy önismereti csoportban, egy szoros baráti társaságban vagy közeli családtagok esetében nem kell a megítéléstől tartanod.

Hol húzódik tehát a határ az őszinte megnyílás és a túlzott kitárulkozás között? 

Ott, ahol a megosztással már nem a kapcsolat mélyítése a célod, hanem a belső feszültség gyors levezetése, kiventilálása. A kérdés nem az, hogy szabad-e beszélni a nehézségeinkről, bevonni egy másik személyt a megoldáskeresésbe, hanem sokkal inkább az, hogy kinek és milyen térben tesszük. Segíthet, ha megtanulunk megállni egy pillanatra és figyelni a testünk jelzéseire, a beszédtempónkra. Amint  azt tapasztaljuk, hogy szinte megállás nélkül „ömlik belőlünk” a szó, érdemes lassítani, levegőt venni, és feltenni magunknak a kérdést, hogy “valóban most és itt van helye ennek a megosztásnak?”.

Fordított helyzetben is fontos a határhúzás, amikor valaki számunkra kellemetlen részletességgel oszt meg személyes információkat, kompetenciánkat meghaladva tőlünk várva a megerősítést és segítségnyújtást. Ám nem kötelességünk mindezt végighallgatni és magunkra venni a másik terhét. Egy finom témaváltás, egy határozott, de kedves jelzés vagy akár a beszélgetés lezárása is az önvédelem része. Nem attól lesz mély egy kapcsolat, hogy mindent elmondunk, hanem attól, hogy jó időben, a megfelelő emberrel tesszük. A határok nem távolítanak el egymástól bennünket, hanem biztonságot teremtenek.

Forrás: psychologytoday.com, mindsetpszichologia.hu

Borítókép: rawpixel.com, Freepik