Változókor: hogyan törd át a saját falaidat?

E. H. Erikson elmélete szerint a különböző fejlődési szakaszaink között úgynevezett fejlődési krízis lép fel, egy olyan transzformáló pillanat, amelynek a megküzdésével lehetővé válik a következő szakasz megszületése, vagyis megtörténik a fejlődés.

A létezésünk egy addig ismert módjáról átváltunk egy másikra. A jól ismert dolgok szétszakadnak, hogy aztán egy új egyensúlyt keresve végül újrarendeződjenek. Megváltozik az életünkben a fontossági sorrend, megváltoznak a reakcióink, a világról alkotott felfogásunk.

Úgy vélem, mindez hatványozottan igaz a változókorra. A krízis célja nem a szenvedés, az elfojtás, hanem az átalakulás. Minden egyes tagadásunk, ellenállásunk hátráltatja, és a kelleténél jóval nehezebbé teszi az átmenetet.

A perimenopauza vagy változókor egy meglehetősen összetett hormonális folyamat, amelynek meghatározó tényezője a petefészkek működésének a fokozatos csökkenése, a rendszertelen ovuláció, az ösztrogén és a progeszteron csökkenése, kettejük egyensúlyának az elmozdulása.

A hormonális változás kiválthat különböző fizikai jelenségeket, amit mi nők nagyon eltérő módokon élhetünk meg, vagy egyáltalán nem tapasztalunk. Az átmenet legáltalánosabb kísérői az éjszakai verítékezés, a hőhullám, a hangulatingadozás, álmatlanság, a szexuális vágy átmeneti változása, a súlygyarapodás, a hüvely állapotának a változásai. A test egy új egyensúly kialakítására törekszik, ami néha meglehetősen hosszú időt vesz igénybe.

A változás azonban egyáltalán nem csak a fizikai szinten történik, sőt!

Felszínre törhetnek mélyen eltemetett, száműzött emlékek, életünk befejezetlen ügyei is. Az új hormonális egyensúly felé haladva, érzékenyebbé válhatunk a hatalmi egyenlőtlenségre, a társadalmi igazságtalanságra, ahogy a kapcsolatokban átélt árulásokra, csalódásokra is, olyan eseményekre, amelyek felett korábban talán könnyebben hunytunk szemet, „a békesség érdekében”. Az az igazság, hogy az átmenet valamint az azt követő új egyensúly időszakában lekerül rólunk a rózsaszín szemüveg.

Ha továbbra is menekülni akarunk, ha továbbra is az elfojtásban keressük a megoldást, akkor a testet intenzívebb jelzésekre késztetjük, kiabálni, üvölteni, tombolni kényszerül, mert nem maradt más lehetősége, hogy jelezze – szükségünk van önmagunkra!

Ken Wilber szerint – az önámítás mesterei vagyunk. Igyekszünk elmenekülni a nehézségek, a fájdalom, vagy a felelősségvállalás elől.

Azonnal el akarjuk tüntetni a nemkívánatosnak ítélt érzéseket, állapotokat ahelyett, hogy figyelnénk rájuk és kérdéseket tennénk fel önmagunknak. A változókor idején a jól megszokott működéseink gyakorta csődöt mondanak, az elavult „megoldóképleteink” erőltetése pedig, csak még több feszültséget generál. Létfontosságú, hogy támogassuk önmagunkat életünk legnagyobb átmenetének az idején. A testünk fokozottan igényli:

• a vitamin és ásványi anyagok pótlását,
• a tápértékben és rostban gazdag étkezéseket,
• a megfelelő mennyiségű fizikai mozgást,
• a relaxációt,
• igényli, hogy megtanuljuk kezelni a stresszt.

Mindezek mellett érdemes különös figyelmet szentelni annak, hogy a hormonok játékán túl, mi is történik bennünk. Önámítás lenne, ha minden zavaró jelenséget pusztán a hormonok játékának tulajdonítanánk.

A testünk megfelelő mértékű fizikai támogatottsága mellett érdemes mélyebbre tekintenünk és kérdéseket feltennünk önmagunknak:

• Mely érzelmek kerítenek újra és újra a hatalmukba?
• Mi húzódik meg a dühöm mögött, mi az, a valódi érzés, amit a düh mögé
  rejtek?
• Mi az, ami a múltból felszínre került és erőteljesen szorongat?
• Hajlandó vagyok-e elgyászolni az elmúlt időszakot?
• Hajlandó vagyok-e szembenézni a megváltoztathatatlannal?
• Hajlandó vagyok-e együttérzéssel fordulni önmagam felé?
• Hajlandó vagyok-e a sztereotípiákból kilépve egész lényemmel belépni a
  kibontakozó változásba?

Az átalakulás, egy új életszakaszba történő beleérés, magában hordozza az előző szakasz lezárása okán érzett gyászt.

Nincs ez másként a változókor időszakával sem, de ha megértjük, hogy mi zajlik bennünk lelki, szellemi, fizikai síkon, ha képesek vagyunk együttérző módon kísérni saját magunkat – és természetesen külső segítséget igénybe venni, ha arra van szükség – azzal megkönnyítjük önmagunk számára az átmenetet, a megújulást és szó szerint beleérünk a kiteljesedett nőiségünkbe, a „másodvirágzás”, a „második tavasz” időszakába.

Havasi Mia
kineziológus, menopauza tanácsadó

Olvass tovább: Változókor: mindannyiunkat érint, de nem mindegy hogyan