Az önbecsülés csendes válsága - Miért fáj, ha nem érezzük magunkat különlegesnek?

Mindannyiunkban van egy csendes, megfoghatatlan belső érzés, ami olykor hiányként, olykor hajtóerőként jelenik meg: ez az az élmény, hogy számítunk. Ekkor érezzük azt, hogy van értelme mindannak, amit tettünk, vagy éppen ellenkezőleg, ha a vágy kielégítetlen marad, akkor azzal szembesülünk, hogy láthatatlanok vagyunk és nem is olyan fontosak, mint ahogyan azt gondolnánk. Nem kérdezik meg, hogy vagyunk, elsiklanak a véleményünk fölött, nincs elismerve a munkánk eredménye. Ezek a pillanatok önmagukban sokszor apróságoknak tűnnek, azonban a kimondatlan szavak szépen lassan elérnek belsőnkig mély lenyomatot hagyva benne és megrengetve az önmagunkba vetett hitünket.

A különlegesség érzése és ami mögötte van

A pszichológia szerint az önértékelésünk nem csupán a belső elhatározás kérdése. Abraham Maslow, a 20. század második felének meghatározó alakja, a humanisztikus pszichológia kiemelkedő szakembere egy piramis-modellbe gyűjtötte össze az emberi alapszükségleteket. Ezeket az igényeket szükséges kielégítenünk ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és boldog életet éljünk. Az alapvető fiziológiai szükségleteken túl – mint az evés, alvás vagy szex, a piramis egy magasabb szintje magába foglalja az elismerés iránti vágyat. Ide tartozik többek között az elfogadás és a megbecsülés vágya, valamint annak az élménye, hogy hasznosak és értékesek vagyunk a társadalom számára – mindez pedig környezetünk által jut kifejezésre.

Ezt olvastad már?

A szingli nők új korszaka: amikor az önállóság a legnagyobb erő

Instant feltöltődés testnek és léleknek

Pszichológiai szükségletek hiánya

Amikor ez a szükségletünk sérül, akkor nemcsak az önbizalmunk, hanem az egész lelki egyensúlyunk felborul, ráadásul Maslow szerint a magasabb rendű szükségletekkel – mint a tudás, az esztétikai szépség és az önmegvalósítás iránti vággyal – sem tudunk foglalkozni mindaddig, amíg a megbecsülés iránti szükségletünk kielégítésre nem kerül. A “nem vagyok elég” érzése ilyenkor nem túlérzékenységre utal, hanem egy betöltetlen alapvető emberi igényre. 

Megnehezítette a helyzetet, hogy egy teljesítményközpontú világban élünk, ahol az ember értékessége könnyen összemosódik az általa elért sikerekkel. Legyen szó munkahelyi vagy magánéleti teljesítményről, mindkét téren hajlamosak vagyunk úgy hinni, ha többet nyújtunk, mint mások, akkor az értékünk is nagyobb lesz. Egy anya, aki tökéletesen néz ki egy kisbaba mellett is, egy üzletasszony, akinek a munka és a túlórák mellett a háziasszonyi teendőit is tökéletesen hajtja végre. Azt gondoljuk, hogy amint képesek vagyunk ezeket a szerepeket a társadalmi elvárásoknak megfelelően gyakorolni, akkor válunk kiemelkedővé, már-már különlegessé. Ám ez egy torz képet tár elénk, amiben nem lehet igazán boldognak lenni.

Amire mi vágyunk – azt más is áhítja!

Gyakori, hogy alábecsüljük a saját hatásunkat is. Egy kedves mondat, egy figyelmes gesztus, egy őszinte jelenlét sokkal többet adhat másoknak, mint gondolnánk, hiszen ezek azok a visszajelzések, amikre nekünk is szükségünk lenne, amelyek hosszú távon is erősítik az önértékelést. Amikor bezárkózunk és visszahúzódunk, éppen attól fosztjuk meg magunkat és másokat, ami bizonyítaná: igenis számítunk.

Az önbecsülés nem attól válik stabillá, hogy folyamatosan bizonyítunk, hanem attól, hogy felismerjük azt, hogy az értékünk nem kizárólag a teljesítményünkben mérhető. Abban is ott van, ahogyan hatunk másokra, ahogyan jelen vagyunk, ahogyan kapcsolódunk. Amikor ezt elfogadjuk, a „különlegesség” többé nem külső elvárás lesz, hanem egy belső tapasztalat: annak tudata, hogy önmagunkként is helyünk van a világban.

Forrás: mindsetpszichologia.hu, psychologytoday.com

Borítókép: Freepik