Pszichológusok szerint ezért van szükség az egyedüllétre

Miközben egyre többen kongatják a vészharangot a társadalmi elszigetelődés miatt, egy másik – jóval csendesebb – jelenség is kibontakozik: az emberek egyre tudatosabban keresik az egyedüllét pozitív, építő formáját. Azt a magányt, amely nem elválaszt másoktól, hanem közelebb visz önmagunkhoz.

Egyre több időt töltünk egyedül – otthon, éttermekben, utazások során. Az egyedül élők aránya az elmúlt 50 évben csaknem megduplázódott. Sokan ezt a magány vírusszerű terjedésével hozzák összefüggésbe – nem véletlen, hogy 2023-ban az amerikai tiszti főorvos hivatalosan is járványként hivatkozott a magányra.

A tartós, kényszerű magány valóban komoly probléma, hiszen növeli a depresszió és a korai halálozás kockázatát. De a kép ennél árnyaltabb.

Egyre többen vágynak az úgynevezett „pozitív magányra” – olyan tudatos egyedüllétre, amely feltölt, segíti a személyes fejlődést, és mélyebb kapcsolatot teremt belső világunkkal.

A pszichológusok szerint a tudatos magány számos előnnyel jár: lehetőséget ad a feltöltődésre, inspirálhat, és teret nyit az érzelmeink és a kreativitásunk kibontakozásának.

A tendencia tehát világos: egyre többen ismerik fel, hogy a minőségi egyedüllét nem gyengeség, hanem erőforrás – különösen egy olyan világban, ahol a túlterheltség, az állandó zaj és az elvárások közepette egyre kevesebb lehetőségünk van valóban magunkkal lenni. De vajon miért nem kap elég figyelmet ez az árnyaltabb megközelítés?

A válasz részben a magányhoz kapcsolódó kollektív szorongásban rejlik. Társadalmunkban a szociális kapcsolatok meglétét tekintjük normának – az egyedüllét gyakran gyanús, szomorú vagy akár veszélyes dologként jelenik meg, már gyerekkorban megtanuljuk, hogy az, aki egyedül van, „kívülálló”.

Ez különösen igaz az extroverziót előtérbe helyező kultúrákban, ahol a társaságkedvelő, magabiztos, pozitív érzelmeket kifejező viselkedést díjazzák, míg a visszahúzódóbb, befelé forduló természetet gyakran meg kell tanulni elrejteni. Aki egyedüllétre vágyik, az sokszor furcsának, antiszociálisnak vagy „rossz passzban lévőnek” tűnik mások szemében – pedig a kutatások szerint ez messze nem mindig van így.

Ráadásul nemcsak az introvertáltak igényelhetnek egyedüllétet. A tudatosan választott magány nem egyenlő a társas kapcsolatok hiányával. Egyre több bizonyíték mutat arra, hogy az idősebb felnőttek például sokkal jobban érzik magukat egyedül, mint ahogyan azt a „magányos öregség” sztereotípiája sugallná.

Fontos azonban megkülönböztetni az értékes énidőt a képernyő előtt töltött magányos óráktól. A közösségi média paradox módon társas élmény, hiszen mások életének figyelésére ösztönöz, így nem igazán teszi lehetővé az igazi befelé figyelést. A kutatások szerint a digitális eszközökkel töltött „énidő” messze nem nyújtja ugyanazt a feltöltődést, mint a valódi, képernyőmentes csend.

A tudatos magány ezzel szemben befelé irányítja a figyelmünket. Lehetőség arra, hogy lelassuljunk, figyeljünk magunkra, megéljük az érzéseinket, és ne másokhoz alkalmazkodjunk, hanem végre magunkhoz. Ez az időszak segít visszanyerni az érzelmi egyensúlyt, növeli az önismeretet és hosszú távon javítja a közérzetet.

Persze ehhez gyakran új készségeket is el kell sajátítanunk. Ha a napjaink tele vannak zajjal, emberekkel, elvárásokkal, akkor a csend és a nyugalom kezdetben félelmetesnek tűnhet. De minél inkább megtanuljuk értékelni a saját társaságunkat, annál könnyebben válik az egyedüllét tápláló élménnyé.

Szerencsére egyre több kutatás bizonyítja, hogy ez a szemléletváltás lehetséges – sőt, hatékony. Már az is sokat számít, ha a magány szót „énidőre” cseréljük: így nem az ürességet, hanem a teljességet helyezzük előtérbe. Az egyedül töltött idő így nem veszteségnek, hanem értékes alkalomnak tűnik – önreflexióra, feltöltődésre, elmélyülésre.

Természetesen fontos, hogy az énidőt egy szeretetteljes, megtartó közösség vagy kapcsolati háló egészítse ki. Az egyedüllét akkor igazán építő, ha van hová visszatérnünk. De az sem egészséges, ha állandóan másokhoz igazodunk, ha nincs lehetőségünk a magunk ritmusára hangolódni. Talán éppen ezt az egyensúlyt keresi most a társadalom: egyfajta ellenmozgásként a túlzott társas zajjal, a nonstop elérhetőséggel és a túlzsúfolt élettel szemben.

Ahogy a kapcsolódás másokhoz nélkülözhetetlen a jóllétünkhöz, úgy a kapcsolat önmagunkkal is. És ehhez néha semmi másra nincs szükség, csak egy kis nyugalomra.