A gyermekkori elhízást nem a diétakultúra oldja meg

Állandóan diétázunk, igyekszünk többet mozogni, mégis, a társadalom mind kerekebb és kerekebb. Ami igazán ijesztő, hogy az elhízás már egészen fiatal korban megjelenik, évről évre több nem csak az elhízott kisgyerek, de korábban jelennek meg az étkezési zavarok is.

Asiama Evelyn antidiéta-szemléletű dietetikussal beszélgettünk a gyerekek elhízása mögött álló családi dinamikáról és arról, miért nem elég mindössze a kilók számát nézni, ha a társadalom egészségéről van szó.

Évről évre megjelennek a sokkoló statisztikák: egyre elhízottabb a társadalom, egyre elhízottabbak a gyerekek.

Tény, hogy a legkisebbek testsúlya mind gyakrabban esik az egészségtelen tartományba, ám csupán azzal, hogy minden évben elkészül egy-egy ilyen statisztika, amin elborzadunk, a probléma nem oldódik meg. „Érdemes a számok mögé nézni. Ezen vizsgálatok számos hiányzó aspektusa lehetne még beszédes. Például a család egzisztenciája, az ételekről való tudása, a szülők és a gyerekek viszonya, a közvetlen környezet stresszmegoldási készségei” – sorolja Asiama Evelyn.

„Pedig nagyon fontos lenne, hogy mindezeket a háttér-információkat tudjuk és ismerjük, ha valóban meg akarjuk oldani a problémát. Nézzük meg, hogy az adott kisgyerek milyen körülmények között él, mi történik vele otthon, az óvodában, iskolában. Milyen ételválasztási lehetőségei vannak, mi célból eszik? Segítjük az érzelemkifejezését? Ezt nem nézzük, csak a testsúlyt, mint egy társadalmi stigmát, aminek mindenki megfelelni törekszik a maga eszközeivel. Ha így gondolkodunk, a kilók számán marad a fókusz, miközben háttérben maradnak egyéb, egészségi állapotot meghatározó tényezők.”

A szakember ugyanakkor óva int attól, hogy csak a szülőket okoljuk a kisgyerek testi változásáért, hiszen ők maguk is hoznak otthonról egy „pakkot”: ahogyan az ételekről gondolkodnak, ahogyan a (családi) stresszt kezelik, amilyen lehetőségeik voltak korábban és ami most rendelkezésükre áll az étkezés terén, illetve az érzelemszabályozásban.

„Munkám során találkozom olyan családokkal is, ahol el kell magyarázni, hogy miért elég szomjoltásra a víz és miben más a gyümölcslé. De olyanokkal is gyakran beszélgetek, akik büszkén mesélik, hogy a gyerek 3-4 éves koráig csak bió gyümölcsöt és zöldséget evett, édességet messziről sem látott és a Túró Rudiról is lekaparták a csokimázt. Hosszútávon sajnos egyik megoldás sem működik, még az utóbbi sem, ami pedig a jelenleg trendi egészségizmusnak megfelel.”

A félelem alternatívája

Az antidiéta-szemléletű dietetikus szerint ugyanis első lépésként kulcsfontosságú, hogy a gyerekek és az ételek viszonya félelemtől mentes legyen. Nem segít, ha otthon azt látja, hogy anya, apa sanyargatja magát, megjegyzéseket tesz a saját testére a tükörben, bizonyos ételeket tiltólistára tesz.

A csokik esetében például érdemes megmutatni, hogy bár finom, emellett bőven eszünk mást is; közös program pedig az evésen túl sok egyéb lehet, kirándulás, játszótér, mozi.

„Mivel az oktatásban az étkezés kevésbé fontos téma, ezért a családból tanulja meg a gyerek az alapokat” – magyarázza a szakértő. „A látott megküzdési stratégiákat utánozza. Ha például hozzászokik, hogy az édesség vigasztal, a hiánya meg büntet – vagy mert ezt látja, vagy mert ezt alkalmazzák nála -; hogy rendszeresen unalmunkban eszünk, akkor ez lesz számára a természetes. Érdemes megnézni azt is, milyen minőségű ételek kerülnek az asztalra, mi a család tudása az ételekről. A már említett gyümölcslé kontra víz esetében pedig nem azt érdemes hangsúlyozni, hogy azért nem gyümölcslevet iszunk literszámra, mert attól elhízunk. Ha ezt kommunikáljuk, már megjelenik az elhízástól való félelem. Ugyanakkor kevésbé hatásos, hiszen nem egyik napról a másikra szaladnak fel az esetleges többletkalóriából származó plusz kilók, az pedig kevésbé kézzel fogható a gyerek számára, ha a távoli jövőben történik vele valami. Szomjoltásra a víz való, gyümölcsöket lehetőség szerint szilárdan kínáljunk. Ha pedig »csak úgy« szeretnénk üdítőként gyümölcslevet, tökéletesen helye van az étrendben.”

Legyen gyerekjáték az étkezés!

Asiama Evelyn szerint nem célravezető az sem, ha démonizálunk különböző ételeket, például a csokit, csipszet. Természetes, hogy a finom, kiszámítható édes vagy éppen sós ízt kívánja a gyerek, ám szülőként a mi felelősségünk, hogy végül mi kerül az asztalra.

„Nálunk bevált szokás, hogy a csoki mellé kap például gyümölcsöt, olajos magvat is. Az esetek nagy többségében minden elfogy, sőt, előfordul, hogy a csokiból még marad is. Megbeszélhetjük, hogy persze, hogy szeretjük a csokit, anya és apa is szereti, de csak csokin nem lehet élni, hiszen attól nem erősödünk. A megértést segíti a játékosság, itt jöhet be a képbe a Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége által kidolgozott okostányér is, amire mindenféle típusú ételből kerül.

Megbeszélhetjük, hogy mely ételektől leszünk izmosak a játékhoz, mitől lesz jó a látásunk, mitől erősek a fogaink. Az okostányér nem kizárólagos, mindenki a lehetőségeihez képest kombinálhatja a rá kerülő alapanyagok arányát, a húsféléket, zöldségeket, gabonákat, magvakat, gyümölcsöket.” A játék kezdődhet már az étkezés előtt is: be lehet vonni a kicsiket a főzésbe, bevásárlásba, az ételek előkészítésébe.

Ne felejtsük, a gyerek utánoz. Ha jóízűen esszük a magas beltartalmi értékű ételeket, akkor ő is így tesz majd, még ha a kortársait is utánozza és időnként kevésbé tápláló falatok is a kezébe kerülnek. De az sem mindegy, hogyan étkezik együtt a család: mindenki a telefonjába mered, és szinte anélkül lapátolja magába az ételt, hogy felfogná, mit eszik? Vagy megélik az ízeket, állagokat? Könnyebb persze a képernyővel evésre bírni a legkisebbeket is, de talán mondani sem kell, hogy ezzel milyen károkat okozunk.

„Ez egy hosszú távú küldetés a szülő számára. Anyaként tudom, hogy mennyire frusztráló, ha a szépen tálalt, finom, nagy üggyel elkészített ételekre nemet mond a gyerek. Tudom azt is, hogy ilyenkor a tukmálás kontraproduktív. Ha kötelezettségként éli meg a kicsi, hogy zöldséget kell enni, utálni fogja. De ha behozunk valami játékosságot, és rajtunk is látja, élvezzük az evést, előbb-utóbb beérik a tudatos nevelés gyümölcse. Lehet, hogy csak 20 évesen, de eszébe fog jutni, hogy otthon mit látott és abból az ő egészsége hogyan épülhet.”

Nem a közös diétán múlik

Riasztó, amikor már óvodás korú gyerekeket foglalkoztat, hogy nagy a fenekük. Ha felmerül az elhízás, a testsúly témaként, nem az a megoldás, hogy közösen fogyókúrázni kezdünk. „Először is kérdezzük meg: miért foglalkoztatja őt ez a dolog? Ki hozta ezt szóba? Egyből kiderül egy csomó minden, ha például kirekesztve érzi magát, vagy ha csúfolják. Ezzel kell mindenekelőtt kezdeni, nem a fogyókúrával, ami csak mélyíti az ambivalens érzéseit a testével, az étkezéssel kapcsolatban.

Ha otthon is csak az általunk vélt egészséges ételek kerülnek az asztalra, minden más finomság tiltólistás, az lehet, hogy egy ideig tartható, de kamaszkorban visszaüt, amikor már van annyira önálló, hogy egyedül is vásároljon magának valamit a korábban tiltott ételek közül.”

Nem a megvonás, önmegtartóztatás a célja a táplálkozásnak, hanem a finom, színes alapanyagok ötvözése változatos ételkészítéssel, illetve, hogy akkor nyúljunk az ételhez, amikor valóban szükségünk van rá. Nem a kizárólagosság jelenti az egészséges életmódot.„Természetesen mindez rettentő összetett kérdés. Szülőként próbáljunk meg a motiválásra mást is alkalmazni, mint az ételt. Segítsük az egészséges megküzdési stratégia kialakítását, támogassuk az érzelem feldolgozásban — ne csak egy csokit dugjunk a kezébe, ha zaklatott. Persze nagyon nehéz, hiszen megszoktuk, hogy így érzelemszabályozó eszközként alkalmazzuk az ételeket, és ez a könnyebbik út is, ám a későbbiekben különböző evészavarok kialakulásához is vezethet. Ne felejtsük, az evészavar megoldásához is mélyebbre kell ásnunk.”