Amikor a méhed ellened fordul: élet endometriózissal

Március már évek óta az endometriózis hónapja: számos szervezet igyekszik felhívni a figyelmet erre a sokáig félvállról kezelt állapotra, és tudatosítani a nőkben, hogy a fájdalom nem a menstruáció elkerülhetetlen velejárója.

A becslések szerint nagyjából minden tizedik nőt érinti az endometriózis, de csak töredékük kap diagnózist és megfelelő ellátást. Az endometriózis ugyan nem fenyegeti az életet, “csak” a minőségét csökkenti jelentősen, és nem csak fizikai síkon.

Az endometriózis diagnózisa és kezelése mentálisan is megterhelő: az endometriózissal való küzdelem árnyékában nőiességünk kerül minden alkalommal a vágóhídra.

Március közeledtével mindig görcsbe rándul a gyomrom. Előre tudom, hogy mindenhonnan az endometriózisról szóló cikkekkel bombáznak majd, mindenhol a legszívszaggatóbb történeteket osztják meg, és óriási diskurzus alakul ki akörül, hogy mennyire semmibe veszik az orvosok a nők panaszait.

Nekem nem voltak panaszaim. Vagyis voltak, de akkor még nem tudtam, hogy azok. Ám se a kezdeti jelek felfedezésekor, se azóta nem fordult elő soha, hogy az orvosaim megkérdőjelezték volna a fájdalmaim valódiságát. Nem nyaggat az orvosom, hogy szüljek már, mert az majd mindent megold. De még csak műtéti hegek sincsenek a hasamon.

Persze lehetne, de annyira kockázatos a műtét az esetemben, hogy az orvosom csak legvégső esetre tartogatja, ha annyira leromlik az életminőségem, hogy már elkerülhetetlen lesz. Egyelőre viszont sikerült kezelni a tüneteim egy jó részét, bár az nem jelenti, hogy fájdalommentes lenne az életem, például nem tudok több órán keresztül széken ülni, mert szörnyű alhasi görcseim lesznek (az endó által okozott hegek és összenövések miatt), és háromévente a spirál felhelyezése sem egy leányálom. Mégis, “szerencsésnek” mondhatom magam, hiszen nincsenek kórházi rémtörténeteim (meggyőződésem, hogy részben azért, mert nem is jártam állami nőgyógyászaton 16 éves korom óta) és nem tudom a hozzá nem értő nőgyógyászokat sem szidni. Egyszóval, az én endometriózis utam nem drámai, ami miatt felkap az internet együttérzésvonata. Mintha csaló lennék. Pedig ettől az én tapasztalásom se könnyebb vagy kevesebb. Se az enyém, se másé, aki a maga módján ezzel az állapottal küzd.

Amikor a méhed ellened fordul

2019 januárja óta az endometriózis a laktóz- és gluténérzékenységgel egy kategóriába eső tartós fogyatékosságnak minősül, egyszóval a diagnózis egy életre szól. Hiába a hormonok, a műtét, nagy valószínűséggel az endometriózis vissza fog térni (nyilván vannak kivételek, de erre most nem szeretnék kitérni, az alapvetés az, hogy az endometriózistól elég nehéz, szinte lehetetlen véglegesen megszabadulni).

De mi az endometriózis? Nehéz pontos választ adni a kérdésre, hiszen a kialakulásának okaira is csak teóriák léteznek egyelőre. Gyakran hasonlítják azonban az autoimmun betegségekhez, amikor a test saját maga ellen fordul, és ez egy találó megközelítés.

Csak ebben az estben női létünk magja fordul ellenünk. Hiszen itt arról van szó, hogy a méhnyálkahártya (az endometrium) a méhen kívülre kerül, ahol azonban továbbra is úgy viselkedik, mintha a rendes helyén lenne, ez pedig iszonyatos fájdalmat, valamint kismedencei hegeket és összenövéseket, ezzel pedig további szövődményeket eredményez. Súlyos esetben pedig az endometriózis meddőséget vagy akár vetélést is okozhat.

A lelki egyensúlyvesztés a testben manifesztálódik

Ahogy az autoimmun betegségeknél, úgy az endometriózisnál, a hormonális rendellenességek hátterében gyakran emlegetnek lelki okokat. A testi tünetek kezelése és az életmódváltás mellett ennek a feltárása szinte elengedhetetlen a javuláshoz. És megkockáztatom olykor ez tud a legmegterhelőbb és legtovább tartó is lenni (megismételve, hogy engem nem műtöttek még).

27 éves voltam, amikor egy méhnyakrákszűrés alkalmával az orvosomnak feltűnt, hogy sok a hasűri folyadékom. Nem kell megijedni, nyugtatott meg, ennek sok oka lehet, de azért utána kell járni. A sok ok közül pedig az egyik a petefészekrák, így tumormarker vérvételre is a vizsgálatok között szerepelt. Azóta is magamban cipelem elcsomagolva azt az érzés, amikor elolvastam ezeket a szavakat az eredményen: magas a hámeredetű petefészekrák jelenlétének kockázata. Nem pergett le előttem életem filmje, csak hideg üresség járt át, hiszen tisztában voltam vele, hogy a petefészekrák az egyik leghalálosabb daganatos megbetegedés. Szinte kézenfekvőnek láttam a diagnózist, hiszen olyan komplikált volt a viszonyom a saját nőiességemmel, nem is manifesztálódhatott volna máshogy mindaz a fájdalom.

A további vizsgálatok azonban nem találtak rákot, ám épp, mikor megkönnyebbültem, akkor jöttek az újabb szavak, amiket sosem felejtek el, ezúttal az orvosomtól: viszont van itt egy kis endometriózis.

A kislány, akit nem tudtam megvédeni

Mindig is magas volt a fájdalomküszöböm, így az endo fizikai oldalán gyorsan túltettem magam. A lelki oldala már sokkal rázósabb volt. Önhibáztatás, az okok keresése a folyamat része.

Talán, ha tinédzserként nem csúfoltak és piszkáltak volna az osztálytársaim a testem miatt, akkor később nem lettem volna anorexiás, és nem borultak volna fel a hormonjaim, és nem alakult volna ki az endometriózis. Talán, ha nem akartam volna a lehető legkisebbre éheztetni magam, hogy a mellem is eltűnjön, ezzel együtt pedig én is, akkor nem történt volna meg mindez. Vagy ha nem lett volna annyi kétségem a testem miatt, jobban tudok kapcsolódni a nőiességemhez.

Vagy talán akkor nem féltem volna megélni ezt a nőiességet, ha 8 évesen a nyári táborban egy fiú nem mondogatta volna folyamatosan, hogy majd éjszaka befekszik az ágyamba, és emiatt nem kellett volna rettegésben töltenem az éjszakákat. Vagy amikor 12 évesen egy másik nyári táborban két fiú nem rángatott volna le egy kőlépcsőn, hogy aztán az egyik ház mögött lefogva azt hajtogassák, meg fognak erőszakolni. Vagy ha az osztályfőnököm az általános iskolában nem ért volna hozzá a belső combomhoz olyan kellemetlen helyen, amikor kettesben voltunk. Más emberek, más helyzetek, amiket összeköt a fullasztó rémület, ami közvetlenül a női minőségemhez kapcsolódott.

Elvált szülők gyerekeként, az érzelmileg elérhetetlen apával borítékolhatóak voltak a párkapcsolati problémák. A sémámat szenításként követve rekreáltam a kezdetektől az apámmal való viszonyom, így mindig elérhetetlen férfiakat választottam, csak azért, hogy újraírjam a történetünket egy másfajta befejezéssel. A happy end azonban mindig elmaradt. Azonban hiába én választottam ezeket a férfiakat, ma már bátran vállalom, hogy szívből kívánom ezeknek az embereknek, hogy váljanak impotenssé, nem érdekel, ha férfigyűlölőnek vagy megkeseredettnek neveznek. Mert én hittem nekik, a testembe engedtem őket, miközben nem érdemelték meg, miközben kihasználtak, hazudtak és átvertek. Aztán amikor ezzel szembesítettem őket, még én voltam az akaratos. Persze a leghathatósabban a saját hibáiból tanul az ember, és már tudom, hogy minden ilyen alkalommal, amikor nem a megfelelő személynek adtam át magam, magamról mondtam le. Ma már csak és kizárólag magamat választom.

De sokszor merült fel bennem az is, hogy ez a büntetésem, amiért nem akarok gyereket.

Endometriózis és a gyerekvállalás

Az egyik bevett „kezelési módja” az endometriózisnak, hogy szülj gyereket, mert majd a terhesség feloldja az összenövéseket. Azonban az endometriózis, attól függően, hogy hol helyezkedik el, akár meddőséget is okozhat, de ha sikerül is teherbe esni, akár a baba elvesztését is okozhatja ez az állapot.

Erről a témáról én nem tudok személyes élmények alapján nyilatkozni, de érthető, hogy mennyire megterhelő lehet ez azok számára, akik mindennél jobban vágynak egy gyermekre. Nálam azonban épp az ellenkezője igaz. 15 évesen kijelentettem, hogy nem akarok gyereket, ennek ellenére természetesen élek szexuális életet.

Talán épp ez a büntetésem, amiért szeretem a szexet, de nem akarok gyereket? Legtöbbször a menstruációs fájdalmat említik az endometriózis kapcsán, arról azonban kevesebb szó esik, hogy akár az együttlétet is fájdalmassá teheti, ha olyan helyen van, és az én esetemben olyan helyen van. De ha esetleg úgy döntök, hogy teherbe szeretnék esni, ahhoz először el kellene távolítani a spirált, ami gondoskodik arról, hogy minimális a fájdalomérzetem. Anélkül olyan fájdalmaim lennének, hogy semmi kedvem nem lenne a gyerekcsináláshoz, még ha fizikailag képes is lennék teherbe esni.

Ezt az aspektus különösen hiányolom az endometriózis körüli diskurzusból, hiszen a szexualitás is fontos része egy nő életének, önazonosságának, erről pedig mintha mindenki szégyellne beszélni.

Akár tetszik, akár nem, az endometriózis rákényszerít, hogy szembenézzek önmagammal, azokkal a részekkel is, amiket esetleg szégyellek vagy nem kedvelek. Mert ez az egyetlen út a gyógyuláshoz.